Nyugati ostorfa
Celtis occidentalis L., herbáriumi lap, Természettudományi osztály, lelt. sz. PB-1042
A hosszú, forró, aszályos nyári hónapok során megkönnyebbülést jelent, ha Szabadka árnyas, fasorokkal szegélyezett utcáira visz az utunk. Az árnyékot városunk utcáin leggyakrabban a nyugati ostorfa szolgáltatja – Szabadkán a népies galagonya, gelegonya néven ismert –, amely kiválóan alkalmazkodik a városi körülményekhez: tolerálja a szennyezett levegőt, tűri a szárazságot, gyorsan nő, emellett hatalmas lombkoronája dekoratív is. Több más városi kihívással is sikeresen megbirkózik kiváló regenerálódó képességének köszönhetően: eltűri az erőteljes koronaalakítást, ha az épületek miatt erre szükség van, a közműmunkálatok során okozott gyökércsonkítást, valamint a városi közlekedés okozta kéregsebzéseket is.
A nyugati ostorfa mindezek miatt a város egyik leggyakoribb fája, és Szabadka jellegzetes fasorainak, valamint városképének meghatározó eleme. E fasoroknak azonban nemcsak esztétikai jelentőségük van, hanem a klímaváltozás és az egyre gyakoribb hőhullámok miatt is rendkívül fontos a szerepük: a nagy lombkoronájú fák árnyékot adnak, párologtatásukkal pedig mérséklik környezetük felmelegedését.
Szeptember hónap tárgya ezúttal a Természettudományi osztály botanikai gyűjteményének egyik herbáriumi lapja, amelyen egy nyugati ostorfáról begyűjtött hajtások láthatók. A gyűjtés dr. Sturc Béla, Szabadka neves biológiatanára és botanikusa nevéhez fűződik. A gyűjtés helyéről és idejéről nincs adat.
A nyugati ostorfa a Cannabaceae (kenderfélék) családjába tartozik. Korábban az Ulmaceae (szilfafélék) családjába, illetve a Celtidaceae (ostorfafélék) családba is sorolták. Magyar nevét hosszú, ostornyélhez is használt hajtásairól, míg szerb nevét (koprivić) a hosszúkás, tojásdad, jellegzetesen fűrészes szélű, csalánra emlékeztető leveleiről kapta. Szabadkán leginkább a népies galagonya, gelegonya, szerbül gelegunja, Zomborban a bógyós elnevezés ismert.
A nyugati ostorfa fiatalon gyorsan növekszik, a kifejlett példányok rendszerint a 10–20 méteres magasságot érik el. Lombkoronája alapvetően terebélyes, boltozatos alakú. Levelei váltakozó állásúak, ősszel citromsárgára színeződnek. Mélyre hatoló gyökérzete akár 3–6 méteres mélységbe is lehatolhat. Lombfakadás után, rendszerint áprilisban vagy májusban virágzik. Termései szeptember–októberben érnek, de télen is a fán maradnak, így több madárfajnak is téli táplálékot nyújtanak, különösen a fenyő- és feketerigónak, de a vetési varjúnak és a mezei verébnek is.
A nyugati ostorfa Észak-Amerika keleti felében honos, Európába a 17. században hozták be. A feltételezések szerint vidékünkön a 19. század első felében kezdték el telepíteni. A szabadkai utcák fasorait vélhetően az 1880-as és 1910-es évek közötti időszakban ültették. A századfordulón ültetett fák azonban mára elérték életkoruk végét, ezért pótlásuk és a fasorok fokozatos megújítása egyre fontosabb feladat.
A nyugati ostorfa megítélését jelentősen árnyalja a faj inváziós hajlama. Mivel a madarak kedvelik édes terméseit, magvait nagy területen szétszórják, így a faj könnyen megtelepszik és sűrű állományokat alakíthat ki, veszélyeztetve az őshonos növényzetet. Erős sarjadzása miatt irtása is nehéz. Az ostorfa tehát olyan ellenálló és hatékonyan terjedő faj, amely a környező természetközeli élőhelyeken is problémát okozhat, és veszélyeztetheti az őshonos növényzetet. A nyugati ostorfa városi sikerének titka egyben természetvédelmi problémájának forrása is: rendkívüli ellenálló képessége és erős regenerációja miatt ott is könnyen megtelepszik, ahol nem kívánatos. Emiatt a fasorok megújításánál érdemes megfontolni a nyugati ostorfák más fajokkal való pótlását.
A múzeum herbáriumi lapja egy olyan ostorfát őriz meg számunkra, amely egykor Szabadka és környéke növényvilágának része volt. A fa talán még ma is ott áll valamelyik utcánkon, miközben a városi környezet folyamatosan változik körülötte. Egy vélhetően több mint fél évszázados herbáriumi lap ezért nem csupán egy növény emléke: a változó környezetünk egy pillanatának dokumentuma is.
Szerző: Kajdocsi Lovász Gabriella, biológus-antropológus, múzeumi tanácsos
Fotók: Kolovity Svetlana, fényképész, Kajdocsi Lovász Gabriella
