Radmila Radojević: A varrodában, 1964
Művészeti osztály, Szabadkai Városi Múzeum, ltsz. U–995.
Az alkotó életrajza, valamint a bemutatott olajfestmény témája a szabadkai Népszínházhoz kötődik, ahol a művésznő 1961 és 1972 között jelmeztervezőként dolgozott. Radmila Radojević (Belgrád, 1929 – Belgrád, 2004) 1955-ben diplomázott a belgrádi Képzőművészeti Akadémián, majd ugyanott festészeti mesterfokozatot szerzett Marko Čelebonović és Zora Petrović osztályában. Első önálló kiállítását 1959-ben rendezte meg szülővárosában, és ettől az évtől részt vett a Topolyai Művésztelepen (1959–1971). A szabadkai Városi Múzeum képzőművészeti gyűjteményében található a Florika Štefan költőnő portréja, amelyet 1963 augusztusában festett a Topolyai Művésztelepen nyári alkotótelepén, a Panonija mezőgazdasági birtokon. A portré erőteljes kolorisztikus és festői gesztust tükröz. A topolyai művésztelep résztvevőjeként a művésznő 1960-ban meghívást kapott a közeli kishegyesi kerámiatelepre, de más művésztelepeken is részt vett (Ečka, Dečani, Strumica, Biograd na Moru). Kiállított a művésztelepek jubileumi kiállításán Zentán 1962-ben, valamint a II., IV. és VI. Képzőművészeti Találkozón – Palicson.
Szabadkára érkezése után 1961-től egy teljes évtizeden át a szabadkai Népszínház jelmeztervezőjeként dolgozott, egyaránt a szerb és horvát nyelvű, valamint a magyar nyelvű drámatársulat számára. 1963-ban díjat kapott a Koldusopera (B. Brecht) jelmezterveiért a Vajdasági Színházak Szemléjén, Versecen, majd 1965-ben Szabadkán díjazták J. Svarc A meztelen király című előadásának jelmezterveiért. A szabadkai Életjel kiadó első Évkönyvében 1968-ban megjelent több, a szabadkai magyar színház színészeiről készült, sikeres portréja (Czehe Gusztáv, Pataki László, Heck Paula, Sz. Cseh Mária, Bada Irén, Albert János, Szabó István, Karna Margit, Dóró Emma, Majoros Katica, Godányi Zoltán). Expresszív, dinamikus rajzai a modell karakterjegyei iránti kifejezett érzékenységgel készültek. Bár szabadkai tartózkodása során elsődleges tevékenysége a jelmeztervezés volt, a festészetet sem hanyagolta el. A szabadkai közönség előtt két alkalommal mutatkozott be önálló kiállítással: 1962 októberében a Városi Kiállítóteremben, majd 1968 márciusában a Képzőművészeti Találkozó Téli Szalonján és áprilisban Szegeden, a Móra Ferenc Múzeumban. Radmila Radojević férje, Dévics Imre (Kishegyes, 1922 – Szabadka, 1971) halála után távozik Szabadkáról és Belgrádban, valamint Grožnjánban folytatja életét és munkáját.
A most bemutatott olajfestmény, Radmila Radojević A varrodában című alkotása 1964-ben készült. A mű nem szignált, de ismert, hogy 1964-ben szerepelt a Szabadkai Képzőművészek Kiállításán (a katalógusban 21. szám alatt). Méretei (160 × 80 cm) valamivel nagyobbak, mint a szabadkai múzeum gyűjteményében őrzött többi műve. A téma a művész munkahelyéhez kapcsolódik. A Subotičke novine hetilapban 1967. október 20-án megjelent interjú szerint a művésznő ideje nagy részét a színház varrodájában töltötte, felügyelve a jelmezek készítését, ami – saját szavai szerint – rendkívül fontos és kényes feladat, „mert a jelmezeknek összhangban kell lenniük az előadás teljes színpadi megformálásával, a mű üzenetével és a rendező elképzelésével”. A kompozíció a festői mező vertikális tengelyére épül, hasonlóan a Strumicai ritmus II. és a Dalmát tájkép kompozícióihoz – a mostani esetben három emberalak és egy ablak alkotja az alap szerkezetet. A képet dominánsan sötét színvilág jellemzi, amelyet a kompozíció középpontjában világosabb akcentusok ritmizálnak, valamint erőteljes kontraszt a sötét felület és egy teljesen világos rész – jelen esetben a jobb felső mezőben látható ablaküveg – között. A három nőalak ellenfényben jelenik meg. Az egyikük színésznő – a jelmez viselője –, álló testtartásban, vertikális tengelyként, fejével és vállaival az ablak magasságában. Alatta, középen a varrónő a varrógép fölé hajoló alakja, míg a kép bal szélén, felénk fordulva, feltehetően maga a festőnő-jelmeztervező látható. Ebben az értelemben a mű egyfajta önarckép és a mindennapi munkatér dokumentálása is, tehát önéletrajzi jellegű. Bár a jelenet belső térben játszódik – ellentétben a plein air festészettel –, ami visszafogottabb és sötétebb koloritot indokolhat, a kép atmoszférája kifejezetten hideg. A festőre jellemző módon a sötét tónusokat hideg szürkéskék ritmus szövi át. Ez az informel festészet expanziójának időszaka, amelynek a művésznő színházban díszlettervezőként dolgozó kollégája, Petrik Pál volt kiemelkedő képviselője, de ő maga is egy adott pillanatban kapcsolódott – példaként említhetjük a Téli tájkép című művét (1962, Szabadkai Városi Múzeum). Az anyagfestészet bizonyos posztulátumai, amelyeket a művészi lázadás egyik formájaként is értelmeznek, ebben a figurális kompozícióban is jelen vannak vagy hatásuk érzékelhető: nincs „szépség” a klasszikus értelemben, viszont jelen van a gesztus, az anyag és a pillanat nyoma; a festék felvitelének folyamata meghatározóvá válik, az anyag önálló jelentőséget kap – például az alsó ablakmezőben szándékosan hagyott lecsorogó festék. A személyes élmény előtérbe kerül a „szép” és „rendezett” ábrázolással szemben, ami bizonyos elégedetlenséget és belső nyugtalanságot fejez ki – mindez éles ellentétben áll a korábbi agitációs-propaganda művészet munkát és munkásközeget bemutató ábrázolásaival. A kép keletkezésének történelmi-politikai kontextusában meg kell említeni a hidegháború időszakát, valamint a Berlini fal 1961-es felépítését, amely a világ megosztottságának szimbólumává vált.
Szöveg: Ninkov K. Olga, művészettörténész, múzeumi tanácsos
A festmény fotója: Kolovics Szvetlana, fényképész
