Shamshir
Néprajzi osztály (ltsz. EV-1268), Szabadkai Városi Múzeum
A shamshir kardokról
A shamshir egy perzsa/iráni kardtípus, a fegyver mai formája a 16. században jött létre. Ez a szablya a handzsár kardcsaládba tartozik, neve a perzsa shamshīr szóból ered, aminek jelentése oroszlánfog. A shamshirnak voltak „rokonai” is, használták a mamlúkok, a Mogul Birodalomban az indiai muzulmán hadvezérek, de a környező arab világban is ismert volt ez a kardtípus.
A kiválasztott shamshir szablyáról
A szablya Vojnich Oszkár (Szabadka, 1864 – Port Said, 1914) szabadkai földbirtokos, jogász, vadász, világutazó, kutató és útleíró gyűjteményének része, indiai útjával kapcsolható össze. Vélhetően a 19. századból származik, Észak-Indiából. Megfigyelhető rajta a tipikus indo-muszlim formatervezés, ami a mai India északi területén húzódó Mogul Birodalomban jelen lévő mongol-török kultúrára volt jellemző. Ezt a „vegyességet” a szablya remekül bemutatja, hiszen India délebbi területein teljesen mások a kardformák.
Méretek és részletek
A szablya teljes hossza 98 cm, a penge hossza 85 cm, a markolata 13 cm, a keresztvasa 13,5 cm. Hosszú fegyvernek számít, pengéje pedig mélyen ívelt, hiszen a lovasság használta. A pengéje úgynevezett wootz acél, ami a damaszkuszi acél indiai fajtája. Ez csúcsminőségű acél, az élét több használat után is hosszan meg tudja tartani. A pengéjén kettő vércsatorna húzódik, ami még könnyebbé, de egyben masszívvabbá és rugalmassá is teszi a fegyvert. A pengéje alsó részének mindkét oldalán egy-egy jel figyelhető meg. Ezek katonai jelzések, amik nagyon hasonlítanak a brit katonai fegyverek jelzéseihez. Az indiai tiszti fegyvereket brit mintára jelölték, hiszen India ekkor még brit gyarmat volt. A keresztvas díszes, aranyozott. A shamshir kardok keresztvasát bronzból, illetve réz ötvözetből készítették, amit aranyoztak. Ez elmondható a bemutatott kardról is. Markolata elefántcsont lemezekből áll, amiket két díszes szegeccsel erősítettek össze. A markolat a mamlúk formát követi, aminek a jellemzője, hogy a vége felkunkorodik.
Szöveg: Horváth Andor, néprajzkutató-gyakornok
Fényképek: Kolovics Svetlana, fényképész
