A XIX. század utolsó évtizedeiben Szabadkát is elérte az a kultúrszomj, ami tulajdonképpen már néhány évtizede felütötte fejét a Monarchia, illetve annak keretében a történelmi Magyarország területén. Mi sem természetesebb, minthogy az oktatási intézményekben, azaz a gimnáziumokban indultak meg az első gyűjtési akciók, illetve alakultak ki a különféle gyűjtemények, közülük is elsősorban a numizmatikai, azaz pénz- és éremgyűjtemények. Szabadkán is ez történt: az 1874–75-ös tanévben Balás Imre, a Szabadkai Főgimnázium latin- és történelem szakos tanára, a helybéli lapokban „bármi ércből készült pénzek vagy érmék” gyűjtésére, pontosabban e tárgyak odaajándékozására szólította fel a polgárokat a gimnázium gyűjteménye számára.

A numizmatikai gyűjtemény kialakításából egy másik lelkes tanár, Iványi István is kivette részét. Az ő nevéhez fűződik a további gyűjtemények kialakítása, közöttük a régiségek, azaz a „régi leletek” összegyűjtése is.

Úgyszintén e jeles tanárember tollából jelent meg az első, Szabadkára vonatkozó régészeti összefoglaló 1883-ban, a Főgimnázium értesítőjében (Iványi István: Szabadkai régiségek és vidékünk őskora. A Szabadkai Főgimnázium Értesítője az 1882/83-as tanévben, Szabadka, 1883). Némi büszkeséggel azt is megállapíthatjuk, hogy ez volt Bácskában az első régészeti összefoglaló munka. E tanulmány megírására Iványit többek között az is ösztönözhette, hogy 1882-ben a zentai temető mögött, az akkori Mácskovits Titusz-féle téglagyár területén megtalálták az első nagyobb régészeti leletet: egy agyagedényben mintegy ötven kilogrammnyi súlyú őskori bronztárgy került napvilágra. Ezeket – bár csak kisebb részük jutott a gimnázium gyűjteményébe – hosszú időn át mint a legnagyobb és legjelentősebb bronzkori leletet tartották nyilván Bácskában.

Ez idő tájt egy történelmi esemény megünneplésére indított akció szinte az egész Magyarország területén fellendítette a történelmi kutatásokat. Az 1896-ban esedékes millenniumi ünnepségre – Árpád magyarjainak ezeréves honfoglalására készülve – szinte minden nagyobb város igyekezett megörökíteni saját múltját. Iványi István sem volt rest, megírta a város történetét, azaz a mai napig egyetlen monográfiáját, amelyet először 1886-ban adtak ki.

Ekkor a gimnáziumi gyűjteményt az a Góhl Ödön kezelte, aki néhány év múltán már mint közismert numizmata-kutató került el Szabadkáról, és minisztériumi kinevezéssel foglalta el Budapesten a Magyar Nemzeti Múzeum Érem és Régiségtára asszisztensi állását. Nemsokára a régiségtár vezetője lett, majd valamivel később megválasztották az Országos Régészeti és Embertani Társulat rendes tagjává.

Néhány év múltán, 1892-ben Szabadkán megalakult a Közkönyvtáregylet, a tulajdonképpeni városi könyvtár. Az intézmény történelmi és egyéb tárgyak gyűjtésével is foglalkozott – talán ezért, megalakulása után alig három évvel, ezeket a párhuzamos aktivitásokat összevonták, és az egylet elnevezését Szabadkai Közkönyvtár- és Múzeum Egylet névre módosították.

Az egylet első elnöke Guln György ügyvéd, az első szabadkai bank vezetője volt, akit 1893-ban Farkas Zsigmond ügyvéd, a Nemzeti Kaszinó elnöke követett. Az Egyesület vezetőségébe alelnöknek Milkó Izidor irodalmárt, könyvtárosnak Iványi István gimnáziumi tanárt, míg a könyvtáros helyettesének Varga Károly főlevéltárost választották meg.

A XIX. század kilencvenes éveinek közepén a múzeum-egylethez, Iványi István helyére (aki gyógyíthatatlan szembetegsége miatt idővel teljesen megvakult) egy új és nagyon tehetséges tanárember, Bibó-Bige György került. Habár eredetileg magyar-latin szakot végzett, jártas volt a görög nyelvben, de nemkülönben a történelemben és a földrajzban is. Rövid időn belül Bibó-Bige játszotta Szabadka művelődési életében az egyik legmeghatározóbb szerepet. Többek között egy őstörténettel foglakozó művet is megjelentetett Prehistoria – az ember a történelmi kor kezdetéig címmel, 1901-ben. Ugyancsak nevéhez fűződik az első régészeti jellegű kiállítás megnyitója Szabadkán, a századfordulót követő években.

Időközben, 1894-ben, egy páratlan leletegyüttes került napvilágra a már említett Mácskovits-féle téglagyár területén, egy ma már nem azonosítható helyen. Egy ún. méhkas alakú gabonás veremben 18 darab különféle típusú, nagyságú, sőt, minőségi szempontból is különböző, túlnyomórészt nagy formátumú szarmata kori edény került elő. Az edények kivétel nélkül épek voltak. Valamilyen csoda folytán e, méretükből adódóan viszonylag sérülékeny edények, túlélték a XX. század két világégését és a mai napig több szerbiai múzeumban találkozhat velük az érdeklődő közönség.

1906-ig, mikor az egylet tevékenysége megszűnt, már jelentős múzeumi és könyvtári anyag gyűlt össze. A megszűnés több okra is visszavezethető: egyrészt lanyhult a tagok lelkesedése, másrészt a város és az állam anyagi támogatása is elmaradt, nem rendelkeztek helyiséggel és szakemberekkel, sőt, a gyűjteményből több tárgy is eltűnt. E nem túl dicső múlt ellenére Vojnich Oszkár 1913-ban a csak jelképesen létező szabadkai múzeumnak ajándékozta több száz néprajzi tárgyát, melyeket ázsiai és afrikai utazásai során gyűjtött össze.

Ugyanebben az évben Bibó-Bige György az akkori idők szokásait figyelembe véve, szabályos régészeti ásatást végzett Kelebia-pusztán, egy középkori lelőhelyen.

A múzeumi tevékenység megszűnésének igazi oka, a fentiekben említettek ellenére, mégsem teljesen világos. Miután végleges döntés született a Komor Marcell és Jakab Dezső tervezte új városháza felépítéséről – melyet gyakorlatilag a korábbi épület helyére terveztek – nagy zűrzavar keletkezhetett mindazon hivatalok, szolgáltatások és egyéb tevékenységek ideiglenes elhelyezésére vonatkozóan, melyek ily módon fedél nélkül maradtak. Véleményünk szerint erre a sorsra jutott a Szabadkai Múzeum gyűjteménye is: ezért utalhatnak a korabeli jelentésekben csomagolásra, különböző helyeken való ideiglenes elhelyezésre, mert mindenki abban bízott, hogy ha néhány év múlva fölépül az új városháza, a dolgok a helyükre kerülnek – még a múzeum is. Ma már tudjuk, a történelmi események ezt nem tették lehetővé.

Az első világháború vége ezeken a területeken egyben impériumváltáshoz is vezetett. Az egykori Osztrák-Magyar Monarchián belüli magyar minisztériumi hatásköröket, így a régiségekre vonatkozó feladatokat is a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (a későbbi Jugoszlávia) intézményei vették át.

Az akkori kulturális politika hatására a múzeumi tevékenység teljesen megfeneklett. Ezzel szemben, a sors szeszélyes fordulatainak következtében, illetve néhány lelkes embernek köszönhetően az egykori múzeumi leltárba tartozó tárgyak egy része (egészen pontosan nem tudni mennyi), a gimnáziumban – mint gimnáziumi gyűjtemény –, egy másik része pedig a városháza különböző helységeiben átvészelte a nemtörődömség évtizedeit. Ebben a „mentőakcióként” lefolytatott munkában az egykori közkönyvtár és múzeumi egylet hagyatékának gondozásával 1918-ban megbízott Mijo Mandićnak, a későbbi Városi Könyvtár igazgatójának elévülhetetlen szerepe volt.

A második világháború idejében (1941–1944 között), amikor Szabadka ideiglenesen visszakerült Magyarországhoz, a Szegedi Egyetem Régészeti Intézetének munkatársai megkísérelték a múzeumi tevékenység fellendítését, ám e próbálkozásuk nem járt sikerrel.

Az ugyan tény, hogy a városban már ekkor is létezett néhány országos szintű magángyűjtemény, így pl. Dr. Prokesch Mihály vagy Dr. Jovan (Joca) Milekić gyűjteménye, de ezek inkább csak a későbbiekben, a már megalakult Városi Múzeum idején játszottak jelentősebb szerepet. Utóbbi már a 30-as évek folyamán többször bemutatta gazdag képzőművészeti és történeti anyagát, azonban nevéhez elsősorban az 1949-ben Bácskai Galéria néven Palicson megnyitott képzőművészeti gyűjtemény fűződik. E kiváló gyűjtemény darabjait ma a Matica Srpska galériájában, a Vajdasági Múzeumban és a Városi Múzeum Művészeti-, valamint Történeti Osztályán őrzik.

Ricz Péter