Tonna galea – tengeri csiga háza
Természettudományi osztály, lelt. sz. 1071, Szabadkai Városi Múzeum
A Tonna galea tengeri csiga az Adriai-tenger egyik legnagyobb és legimpozánsabb csigafaja. A kifejlett egyed csigaházának hossza elérheti a 15–30 cm-t, magassága a 15–25 cm-t, tömege pedig a 200–500 grammot. A puhatestűek (Mollusca) törzsének Tonnidae családjába tartozik. Magyar elnevezése nincs, szerb nevét – puž bačvaš – jellegzetes, boroshordóra emlékeztető házáról kapta.
A kifejlett egyed csigaháza sötétsárgás színű, igen nagy, de vékony falú és viszonylag törékeny – utóbbiak miatt a csiga a méretéhez képest könnyű, ami előnyt jelent számára a ragadozók elől való menekülés során. Teste fehér színű, fekete pettyekkel tarkított. A tengerfenéken való mozgás közben, amikor kinyújtja lábát, zöldesfehér, biolumineszcens fényt bocsát ki – ez a csigák körében rendkívül ritka jelenség.
Ez a tengeri csigafaj a Földközi-tenger mellett az Atlanti-óceánban és a Karib-tenger térségében is előfordul. Többnyire magányosan él, ritkábban kisebb csoportokban. A kifejlett egyedek a tengerfenéken élnek, az iszapos vagy homokos aljzaton. A Földközi-tengerben viszonylag kis, akár 10 méteres mélységben is megtalálhatók, de egészen 150 méter mélységig előfordulnak. Az Adriai-tengerben a faj legnépesebb állományai napjainkban a közép-dalmáciai öblökben találhatók.
Tápláléka főként tüskésbőrűekből – például tengeri uborkákból és tengeri sünökből –, valamint más puhatestűekből áll. Vadászati stratégiája gyors és hatékony. Elsőként kémiai és tapintási ingerek segítségével érzékeli zsákmányának helyzetét a homokos tengerfenéken. Ezután áldozatát megközelítve kiterjeszti lábát, és nyálmirigyeiből erőteljes sugarat bocsát ki, amely aszparaginsavat és 2–4%-os kénsavat tartalmaz. Ezek az anyagok megbénítják a zsákmány idegrendszerét és felpuhítják annak testét. Ezt követően a csiga lenyeli zsákmányát, majd az emésztőrendszerében lévő erős savak segítségével lebontja azt.
Az ivari kétalakúság ennél a fajnál nem feltűnő, de a hímeknél mozgás közben megfigyelhető egy speciális párzószerv, amely a nőstényeknél hiányzik. Az Adriai-tengerben a párzási időszak júliustól októberig tart, amikor a víz hőmérséklete magasabb és a táplálék bőségesebb. A nőstény a petéit hosszú, kocsonyás szalagokba rakja a homokos tengerfenéken, és azokat az aljzathoz rögzíti. Egy-egy ilyen szalagban akár 4000–8000 pete is található. A kocsonyás anyag védi az embriókat fejlődésük során.
A kikelő fiatal egyedek úgynevezett veliger-lárvák: vékony kezdeti csigaházzal rendelkeznek, és planktonszerűen úsznak, miközben mikroszkopikus élőlényekkel táplálkoznak. Később fiatal csigaként lesüllyednek a tengerfenékre, ahol tovább fejlődnek. A csiga élettartama általában 5–10 év, az ivarérettség eléréséhez pedig 2–4 év szükséges.
Ennek a csigafajnak számos természetes ellensége van, például ragadozó halak, polipok, rákok és más tengeri csigák. Közülük különösen kiemelkednek a Muricidae (tüskéscsigafélék) családjába tartozó fajok. Ezek a csigák úgy támadnak, hogy rátapadnak az áldozatuk csigaházára, majd kénsavat választanak ki, amely feloldja a héj kalciumtartalmát és ezáltal felpuhítja azt, miközben reszelőnyelvükkel (radula) mechanikus úton átfúrják a csigaházat. A kifúrt nyíláson keresztül lebontják a zsákmány szöveteit, majd elfogyasztják azokat. A bemutatásra kerülő csigaházon is jól megfigyelhető egy nyílás, amely nagy valószínűséggel egy ilyen ragadozó támadás következtében keletkezett. Ennek alapján feltételezzük, hogy a búvár már egy üres csigaházat gyűjtött össze a tengerfenékről.
A természetes ragadozók mellett ezt a csigafajt az ember is veszélyeztette: látványos csigaháza miatt gyakran gyűjtötték és árusították szuvenírként. Ezek a tényezők jelentősen hozzájárultak állományának megfogyatkozásához, ezért 1994 óta törvény által védett fajnak számít – ennek köszönhetően ma már a faj vadászata, gyűjtése és bármilyen hasznosítása tilos.
A Természettudományi Osztály gyűjteményében található példányt 1986-ban gyűjtötték a Kornati-szigeteknél. Egy nagyobb tengeri élőlényeket tartalmazó gyűjtemény részét képezi, amelyet Bence Ágota, Márton Bence Laura és Medan Gabriella ajándékoztak a múzeumnak. A gyűjteményt a szabadkai születésű Bence László villamosmérnök és búvár gyűjtötte össze a horvát tengerparton végzett merülései során.
Szöveg és fényképek: Slađana Aleksić, biológus, muzeológus
