Homoki kikerics
Colchicum arenarium W. et K., herbáriumi lap, lelt. sz. PB-1244
Az ősz a természetben az elmúlás, nyugovóra térés időszaka, melynek jellegzetes színeit a sárguló és vörösödő levelek adják. Mégis, bizonyos növényfajok ekkorra időzítik virágzásukat – közéjük tartozik homokpusztánk egyik gyöngyszeme is, a Szerbiában rendkívül ritka homoki kikerics. Emiatt választotta a Szabadkai Városi Múzeum november hónap tárgyának a botanikai gyűjtemény azon herbáriumi lapját, amelyen három homoki kikerics egyed szerepel. A példányokat dr. Sturc Béla, Szabadka neves biológiatanára és botanikusa gyűjtötte 1984 őszén, a ma már Szelevényi Puszták Speciális Természeti Rezervátum néven védett területről.
A homoki kikerics (Colchicum arenarium W. et K.) a liliomvirágúak (Liliales) rendjébe, ezen belül a kikericsfélék (Colchicaceae) családjába tartozó lágyszárú növényfaj. 5–15 cm magas, hagymagumós évelő. Levelei tavasszal fejlődnek, szürkészöldek hosszúkás-lándzsásak, fűszerűen szálasak, 10–15 cm hosszúak és 0,5–0,3 cm szélesek, számuk 2–5. Nyárra a levelei elszáradnak, majd ősszel megjelennek tőálló virágai, melyek száma 1–10, de akár ennél több is lehet. A virágok színe a halványrózsaszíntől a lilásbíborig változhat. A virágtakaró 2,5–3,5 cm hosszú, 3–10 mm széles, hosszúkás szálas-lándzsás lepellevelekből áll. A porzók száma hat. A megporzás során a több mint 10 cm hosszú bibeszálban a hímivarsejtek a föld felszíne alá jutnak, és ott megy végbe a megtermékenyítés. 1–2 cm hosszú, orsó alakú, három rekeszű toktermései az ezt követő tavasszal bújnak ki a föld alól, a levelekkel együtt.
A homoki kikerics a homokpusztagyepek és esetenként a helyükre telepített erdők fokozottan védett növénye. Pionír faj, a homokdűnék nyílt gyepein érzi igazán jól magát. Pannóniai szubendemizmus, vagyis vidékünk bennszülött faja, amely elsősorban a Kárpát-medencében elterjedt. Legnagyobb állományai Magyarországon, a Duna–Tisza közén találhatók, de előfordul Ukrajnában, Romániában és Moldovában is. Szerbiában ritkaságnak számít, elterjedése gyengén dokumentált: a Szelevényi-erdő mellett csupán a Delibláti-homokpusztán és a Titeli-fennsíkon jegyezték fel az előfordulását.
A faj gyenge terjedőképességű, és érzékenyen reagál élőhelyeinek szárazodására, amelyet többek között a talajvízszint csökkenése idéz elő. Fennmaradását veszélyezteti a növényzet záródása is, valamint az akác, a nyugati ostorfa és a bálványfa agresszív terjedése, a túllegeltetés, a nehézgépekkel való kaszálás és a füves területek égetése is. Ritkasága és érzékenysége miatt minden olyan országban, ahol előfordul – így Szerbiában is – fokozottan védett.
Szerző: Kajdocsi Lovász Gabriella
Fénykép: Kolovity Svetlana, fényképész
