Cseréppipa
Cseréppipa, Néprajzi osztály (ltsz.E-669), Szabadkai Városi Múzeum
Pipázás története
Környékünkön a pipázás a török hódoltság időszakában jelenik meg, a 17. század folyamán. Az Amerikából behozott dohány igencsak megváltoztatta az európai társadalmat. Maga a dohányzás nem csak élvezeti cikknek számított, hanem igazolta az adott személy társadalmi státuszát, sőt még orvosságként is említik, ami elveszi a rossz és kellemetlen szájszagot. A dohány pöfékelését, avagy a pipázást csak a gazdag uraságok engedhették meg magunknak ebben a korban, így hamar jelképpé vált a pipa, mint a vagyonos réteg szórakozása. Széles körben való elterjedése, avagy az egyszerűbb rétegek pipázása, a 18. század végén, de inkább 19. században lett jellemző. Ekkor a dohánytermesztés és a pipázás általánossá vált a férfiak körében, a pipa pedig nagy becsben volt tartva, hiszen a férfiasság jelképe lett. A pipázás már-már eseményszámba ment körülményes előkészítése miatt, ami magába foglalja a pipa megtöltését, pöfögtetését, majd tisztítását. Egy lassú, beszélgetős elfoglaltság volt, amit az I. világháború után felváltott a cigarettázás, ami már a gyors és felpörgött életet tükrözte, illetve tükrözi.
Pipa tartozékai és fajtái
A pipának sok tartozéka volt, amiket igen nagy becsben tartottak: dohányvágó, dohányszita, dohányzacskó, tisztító pálcák, pipatartó, avagy pipatórium, illetve a tűzszerszám, ami a gyufa előtt acél, kova és tapló volt. A pipa a háztartásban külön helyett kapott, a férfi lét része volt, akár a borotva, bicska vagy a pálinkás palack, amihez más nem nyúlhatott. A pipák különböző anyagból készülhettek. A legkorábbiak közé a török tajtékpipák tartoznak, ezek tajtföldből (Meerschaum-ból) készültek, a színük pedig sárgás vagy fehér. A pipákat díszíthették, „felszerelhették”. Egészen hosszú száruk is lehetett, amit faragásokkal díszítettek vagy mintákat égettek bele. A pipa karimáira réz kupakot és gyűrűket is erősíthettek, ezzel megakadályozták a szélek letörését, megrepedezését, illetve díszítette is a pipát. Már ebből is kivehető, hogy egy drága pipa elkészítéséhez szükség volt több mesteremberre is: elsősorban a fazekasokra, kik elkészítették a pipa testét, majd rézművesekre, akik felszerelték a pipát, majd az ún. csutorásokra, akik fából megfaragták a pipaszárat.
Természetesen nem minden pipa volt ennyire összetett, léteztek egyszerű fapipák, csontpipák, sőt rövidéletű csutkapipák is, de ami igazán elterjedt volt, az a cseréppipa.
A cseréppipa
A cseréppipákat már a 17. században is használhatták, és egészen a 19. századig pöfékeltek velük. Ezek a pipák voltak a „hétköznapi pipák”, amiket munkavégzéskor használtak. A különböző, illetve drágább, komplikáltabb anyagú pipákat inkább ünnepekkor vagy összejövetelekkor vették elő, amikor mutatni kellett, hogy ki a „nagyobb úr”. Érdekes jelenség, hogy nem csak maga a pipa kinézete, hanem annak viselése is megmutatta a társadalmi réteget. A magyar közösségben jó kivehető volt ez a jelenség, ugyanis egy napszámos hátul a gyatyamadzagban hordta a pipáját, a parasztember az inge hasítékában, egy csikós a csizmaszárban, a számadó/jegyző a mellénye bal zsebében, a tiszteletreméltó pásztor a süvegében hordta. Természetesen a cseréppipák is sokfélék lehettek, attól függően mennyire tudta „feldíszíteni” a használója.
A választott pipa
A hónap tárgyának kiválasztott pipa valószínűleg a 19. századból származik, típusát tekintve egy vékonypipáról beszélhetünk. Hossza kicsivel több, mint 6,5 cm, tehát „rövid pöfékelésre” volt elég. A nyakán mesterjegy látható: „F.ANHALZER”, ebből feltételezhető, hogy a Bécs melletti theresienfeldi műhelyből származik. Maga a pipa karcsú, visszafogott díszítésű, nincsennek erős vonalak, domborulatok, mint a magyaros vagy törökös pipákon. A gallérján nagyon apró, vékony vonalazás és gyöngyös minta látható, ami szintén az elegánsabb pipákra volt jellemző. A virágdíszítés visszafogott, inkább stilizált. A kékes oxidációból kivehető, hogy réz kupakja is volt, valamint a nyak végét réz gyűrűvel látták el, amibe dugták a szárat, ami arra vall, hogy egy módosabb személy pipája lehetett.
Szöveg: Horváth Andor, néprajzkutató – gyakornok
Fényképek: Kolović Svetlana
